Red 0255 Green 0255
Blue 0255 Transp 010
RGBA code:
Red 0255 Green 0255
Blue 0255
RGB code:
   
Legendák
A titkos hely

Vannak, akik a Vérfarkasok Völgyéről azt terjesztik, hogy nem is ezen a világon létezik. Mások ezt a Szigetről mondják. Természetesen a Szigetnek van rendes neve is, de azt egy kék ember sosem mondja ki idegenek előtt. Sőt, arra is volt már példa, hogy valakit, aki úgy nézett ki, mint egy kék ember, hárman négy napig csutakoltak váltott vízzel dézsában és habkövekkel, hogy megnézzék, mennyire valódiak a bőrén a jelek, majd mágust hívtak, akinek azért fizettek, hogy ellenőrizze mentális varázslattal, valóban közéjük tartozik-e az illető, vagy kém.
Ennek pedig oka van!
A kék emberek nagyon vigyáznak a Szigetükre, mióta a NAGY BAJ történt.
A NAGY BAJ sok-sok kékemberöltővel ez előtt következett be. Egy nagy csata után egy sérült naphajó sodródott a semmi közepén, úgy tűnt, hogy üresen. A naphajó eredetileg a vörös embereké volt, de láthatóan nem irányította senki, így a kék emberek egyik hajója mellé állt, és páran átmentek a fedélzetre. Holttesteket találtak csak, és egy fiatal lányt, ki a vörös emberek közé tartozott, és véres tépett rongyait magához ölelve zokogta bele fájdalmát a világba. A kék emberek hiába kérdezték, hogy ki támadott rájuk, hol az a galád, a lány nem felelt, talán nem is tudta a választ, vagy képtelenné vált a beszédre. Ezt hitték akkor róla.
Lévén a kék emberek akkor szövetségeseiknek tartották a vörösöket, a lányt a hajójukra vették, a sérült hajót pedig vontatókötelekre kötve elindultak haza.
A lányból egy szót sem tudtak kihúzni arról, hogy ki és mi ő, vagy merre lakik, de úgy gondolták azért lehet, mert végig kellett néznie, ahogy az övéi odavesztek.
Ez a lány volt az első idegen, és eddig az egyetlen, aki a kék emberek Szigetére tehette a lábát. Beengedték az otthonukba a kék emberek, mert sajnálták, mert magányos volt, mert a vörös emberek mégiscsak a szövetségeseik, mert nem tudta megmondani azt sem, hova és kihez vihetnék haza.
Beengedték, és az első héten nem is történt semmi baj. Még a másodikon sem. A harmadik hét végén azonban igen.
A lány tomboló farkas bestiává változott, mikor a hold kikerekedett, és az útját véres, megcsonkított holttestek jelezték. A legenda szerint Ő hozta el a Szigetre a vérlény fertőzést. Három teliholdon keresztül vadásztak rá, míg végül sikerült elfogni, és erős bilincsekbe verni. Hogy utána mi történt vele? Azt senki sem tudja ma már.

Az óta a szigeten is születnek időnként vérfarkasok.
De akár születettek, akár fertőzöttek még az első alakváltásuk előtt a szárazföldre viszik őket. Ez tény.

…amikor már minden veszni látszott, a főpap magával vitte az egyik tanítványát, egészen be az erdőbe. Az este sem járt már messze.
   - Vissza fognak jönni, igaz? A démonfattyak..
A tanítvány a legbátrabbak közül való volt, de még az ő hangjában is bizton lehetett érezni a félelmet és a kétségbeesést.
   - Vissza. Ma éjszaka – válaszolt a főpap.
   - Miért tartunk az erdő felé, Mester? A templom nyújtaná a legjobb menedéket.
   - Nem futni megyünk.
   - Mindig megbíztam a szavadban, Mester, és most sincsen ez másképp, ám elmémet elvakítja a félelem, kérlek, magyarázd el, mit fogunk tenni, és én felkészülök rá a legjobb tudásom szerint.

A főpap látta, hogy a tanítvány valóban megrettent, ezért így szólt:
   - Emlékszel-e arra a tanításra, melyben az áll, hogy este Hanir-Ro leszáll a magas égből, hogy felügyelje a lenti világot is, és fenntartsa az idő folyásának rendes menetét?
   - Emlékszem, Mester.
   - Helyes. És hiszed-e azt, hogy Hanir-Ro ez idő alatt magára hagyja a híveit itt fent, akik meggyöngülve kénytelenek várni, hogy eljöjjön ismét a reggel?
   - Ez a helyzet, Mester. Urunk nélkül erőtlenek vagyunk éjjel – majd a tanítvány lehajtotta a fejét, és hozzátette – a démonfattyak pedig gyakran támadnak ilyenkor.
   - Ilyen kevéssé bízol istenedben, hogy úgy gondolod, minden egyes nap magára hagy? Tudd meg, figyel téged akkor is, mikor odaát van. Most megtanítok neked egy imádságot.

Aztán kerestek egy helyet az erdő közepén, ahol letelepedtek, majd imádkozni kezdtek. A távolból mély morgás hallatszódott, olyan, amitől az erdő összes vadja is elhallgatott. A tanítvány ismét nagyon megrettent.
   - Mester, már közel vannak, mit tegyünk?
   - Folytasd az imát, fiam. Hisz tudod jól, hogy éjfélkor, tükörben megláthatod Urad arcát.
   - De nincs nálam tükör…
A főpap rámosolygott.
   - Ma este nekünk lesz a legnagyobb tükrünk… hisz Urunk azon át figyel, és vigyáz minket.
És ahogy ezt kimondta, mindketten felnéztek az égre, és meglátták a világ legnagyobb tükrét ezüst színben, teljes egészben tündökölni a sötét égbolton.
Miközben mindketten imádkoztak, szemből démonfattyak sorakoztak, készen arra, hogy megkezdjék gyilkos útjukat, hátuk mögül pedig vonyítás hallatszott. Először egy, aztán azt követte a többi. A tanítvány összekuporodott. Látta, amint egy hatalmas falka, mely látszólag se nem ember, se nem farkas, egy csapatba áll össze, és egyszerre rohannak a démonoknak, tépik, marcangolják őket. Ám őket magukat kikerülték vagy átugrották. Mikor a harcnak vége lett, mert egy démon sem volt már életben, a falka szétszéledt.
   - Ők Hanir-Ro katonái – értette meg a tanítvány – ők védelmeznek éjjel, amikor mi gyöngék vagyunk.

(részlet Hanir-Ro szent könyvéből – apokrif iratok - A Hold könyve )

„… amit Parszetanuszon láttam, az több volt, mint hihetetlen. A ’nemesek’ hatalmas haderővel vonultak fel, a sereg fő erejét szokás szerint a monstrumok képezték. Volt közöttük mindenféle, különböző feladatokra. Volt amelyik az ellenfél arcvonalát volt hivatott megnyitni, de akadtak köztük olyanok is, melyek a levegőből támadtak gyenge pontokat. Sokan mondták, hogy nem is lett volna szükség katonákra a bestiák elsöprő ereje miatt.
A parancsnokok jól biztosított helyről irányítottak, szinte lehetetlen volt megközelíteni őket. Nem ritkán egy-egy ügyes monstrum hátán ültek egy kabinban.
Morganhal csapatai meglepően kevesen voltak. Kivétel nélkül rendíthetetlenül, és… sisakban. Én magam azon tűnődtem, miért nem tárgyalnak a megadásról. Valamiért, bár valószínűleg a szemem csalt meg, a katonák is mintha véznábbak lettek volna.
Aztán a seregek megindultak. Ami pedig ezután jött, arra nincsenek szavak. Az elöl vágtázó monstrumok hirtelen megtorpantak, és minthogyha tétován néztek volna erre-arra, hogy valójában mit is kellene tenniük. Morganhal csapatai pedig kisebb egységekre oszlottak, szemmel láthatóan minden egységnek volt egy ’magja’, amit a többiek minden erejükkel védelmeztek.
Az első roham megtörése után következett a második csapás. Ekkor már a kabinosokat támadták Morganhal tüzes íjász erői. Látszott, hogy ahol megsemmisült egy-egy kabin, ott a monstrumok nemcsak hogy tétováztak, hanem egyenesen a ’nemesek’ ellen fordultak. Az egész őrület úgy festett, mint egy olyan sakkjátszma, ahol egyik fél sem ismeri a szabályokat.
A megbűvölt monstrumok aztán akkora kárt okoztak, hogy saját csapataikat futamították meg, majd csendesen lepihentek. Veszélyes dolog ugyanis, ha a katona csak megfelelő nyelven egy hegyes fülre hallgat, és nem ismeri meg saját parancsnokát. De hát a varázslatoknak is megvannak a maguk korlátai.
Így történt, hogy Morganhal erői fényes győzelmet arattak Parszetanusznál. A háború állásán ugyan nem tudtak fordítani, ám a ’nemesek’ tiltják ennek a csatának még a felemlítését is. Kis időt adok neki, és a helyet sem így fogják már nevezni. De ami volt, az úgy volt, ahogy azt leírtam.”

(Részlet Karannei Ser Nosti történész, haditudósító Hanir-Ro pap feljegyzéseiből)

Arvis legendája

Szól egy legenda egy fehér ember lányról, aki egy apró, eldugott kis faluban élt. A falucska a háború sújtotta területek peremén állt, úgy is gondolták, hogy a harcra már nem alkalmas, maradandóan sérült katonák, családjukat vesztett asszonyok, és kóborló árvák alapították már a kezdetektől. A történetünk idején mindenesetre rendes házakkal, termőföldekkel, némi kereskedelemmel, templommal és árvaházzal rendelkező, működő közösség volt, s mivel egy ilyen kicsi településnél szokatlan, hogy saját árvaháza legyen, ez talán alátámaszthatja az eredetére vonatkozó elbeszéléseket.
Itt élt tehát a leány, aki Arvis névre hallgatott, és mint a helyi fiatalok többsége, az árvaházban nőtt fel. Hogy a faluban született –e, csak a szüleivel történt valami, vagy a környező, háború dúlta vidéken találta valaki és adta be, már nem tudni. Átlagos gyerek lett volna, legalábbis ami sötét haját, világos bőrét, és emberkinézetét illeti, ám viselkedése már aprócska korában megkülönböztette a többiektől. Magának való volt, és nem a többi gyermeket érdeklő dolgok foglalkoztatták. Madarakra vadászott csapdákkal vagy kövekkel, rejtekhelyeket keresett, amikben a legügyesebb bújócskázók sem találták meg, s időnként ráijesztett a többiekre hirtelen előbukkanásával. Ezen kívül folyton verekedett, még a nála nagyobbakkal is. Sosem tudta, hol ér véget a játék, és hol kezdődnek a komoly dolgok, az árvákra vigyázó felügyelők elől a bújócska szabályaira hivatkozva rejtőzött el, mikor este az ágyba dugták volna, aztán egy labdajátékot emlegetett, aminél ha megérinti a labdát, megtarthatja, amikor megkérdezték, miért vette el egy másik kölyök reggelijét. Ezek okán sosem kedvelték őt, sem a gyerekek, sem a nevelők, és ez később sem lett sokkal jobb. Igazán romlani pedig akkor kezdett a helyzet, mikor tejfogai után kinövő csontfogai olyan élesnek és hegyesnek bizonyultak, hogy fitogtatásképp néha a többi árva szeme láttára harapta szét az ebédből megmaradt csontokat, s többször is véletlenül elharapta a saját nyelvét vagy száját, ami csúnyán vérzett. A többi gyerek véresszájúnak kezdte csúfolni, bár nem túl sokáig, mivel a lány egyre agresszívabb lett, és lassanként félni kezdtek tőle.
Arvis még el sem érte a felnőttkort, amikor kirekesztettsége végleg megpecsételődött. Egy éjjel gyönyörű telehold ragyogott az égen, és a lány egyszer csak az erdőben találta magát, mikor álmából felkelve kinyitotta a szemét. Fájtak a fogai, ujjairól lenyúzódott a bőr, és hiába reménykedett, hogy ez is az álom része, és hamarosan felébred, nem így történt. Nem emlékezve, hogy mi történt, elindult visszafele az árvaházba, ám közelebb érve döbbenten látta, hogy nem csak az árvaház ablakaiban, hanem a falu összes házának ablakában fény ég, és az emberek felbolydulva, fáklyákkal a kezükben rohangálnak az utcákon. Messziről hallotta, ahogy partlakótól partlakóig száll az elkiabált történet: Arvis, a különc árva, egyszer csak farkassá változott, üvöltött a holdra, majd addig kaparta az árvaház kívülről zárt ajtaját, tépte fogaival az ajtófélfát, míg kijutott, ott hagyva maga után a többi rettegő gyereket.
A lánynak fogalma sem volt, mihez kezdjen. Néhányan a halálra rémült árvákat nyugtatták, többen őt keresték, mások pedig csak tobzódtak a káoszban, és hergelték egymást. „Szörnyeteg!” szálltak a kiáltások, „Boszorkány! Megfertőzi a tébollyal a többi gyereket is!” „Meg fog támadni minket! Mindig is tudtuk, hogy őrült! Most már veszélyes is!” Az ilyen világtól elzárt településen lakó emberek elméjét könnyű megvadítani. Arvis, mikor látta, hogy ha visszatérne a faluba, nem találna szíves fogadtatásra, inkább visszahúzódott az erdőbe. Árvaként amúgy sem volt semmije, amit hátrahagyott volna. Nem tudta, mi történik vele, csak elfogadta, amit hallott: ő valamiféle szörnyeteg, aki jobb, ha nem megy emberek közelébe. Végül is, mindig is tudta magáról, hogy más, mint a többiek. Most már legalább tudta, miben különbözik.
Mivel fiatal volt, nem sok esélye volt a túlélésre a vadonban egyedül, de talpraesett volt, és nem adta fel. Megtanult vadászni és csapdákat állítani, elrejtőzni a hideg és a figyelő tekintetek elől, és mivel emberként sem voltak soha barátai, szörnyetegként sem igényelte őket. Miután megtanult szándékosan farkassá változni, javarészt az is maradt, csak akkor változott emberré, ha valahova fel akart mászni, vagy valamire használnia kellett a kezeit. Farkasként gyorsabb, ügyesebb és erősebb volt, és az emberek sem mertek a közelébe menni. Lényegében farkasként élt tovább az erdőben, egy olyan különleges állatként, ami időnként emberré változik.
Ennek a mesének kétféle változata létezik, és a hangvételét leszámítva csak a végében tér el a kettő. Az egyik verziót vészjóslón, ijesztően mesélik, és általában egymást riogató, tábortűz mellett ülő fiatalok mondják el egymásnak, vagy szülők ijesztgetik vele a gyerekeket, és a vége arra tér ki, hogy a farkaslány a mai napig az erdőkben kószál, s elkapja és megeszi azokat, akik nem mennek időben haza. A másik változat vérlény körökben ismert, és szomorú történetként ismerik, a végén pedig elmesélik, hogy több vérfarkas falka is megkereste Arvist, többen meg is találták, de egyiküknek sem sikerült rávennie, hogy velük tartson, vagy hagyja, hogy segítsenek rajta. Már nem is beszélt, még ember alakban sem, csak morgott, és senkit sem engedett közel magához. A történet ezen formája tanmese az ifjabb vérlényeknek, hogy becsüljék meg a szabályokat, amik megvédik őket, és legyenek hálásak a falkáért, ami befogadja őket, hogy ne maradjak magányosak, mint Arvis.

Az első

Itt történt, mikor még a Szellemváros helyén vastagtörzsű fák nőttek, a kolostor se állt még, papot csak ritkán láttak a városka lakói. Volt egy fiú, nem volt jobb vagy rosszabb gyerek a többinél, verekedett, mint a többi fiú, és elbarangolt, ha úgy hozta kedve. Nem tudni mikor történt meg vele először, nincs ki elmesélje hogyan élte meg a változásokat. De tény, hogy évekig senki sem tudott róla, hogy nem csak egyszerű vadászatnak hódol, a hízott hold fényénél, noha napok múlva mindig hazatért valami vaddal a vállán.
Csak egy ember volt akit beavatott a titkába, a nővérét. Nem volt más választása, mert testvérének feltűntek különös változásai, és ezek nem juthattak illetéktelen fülbe. Félt, hogy nem csak őt mészárolnák le, de talán az egész családját is ha ez kiderülne. Nem volt ez példa nélkül való a környéken. Lelkére kötötte a lánynak, mikor a hold oly kövér már, hogy kisujjnál is kisebb hiányzik belőle, ne menjen soha az erdőbe, semmilyen okból. Se nappal, se éjjel. Így is volt ez, hosszú évekig. A fiú vadászni járt, a nővére aggódott, de néhány karcoláson túl nagy baja a fiúnak nem esett.
Sosem tudott számot adni magának mi történt vele miután csontjai sarjadni kezdtek. Ott találta magát egy reggelen a hideg földön, mezíttelenül. Gyakorta kisebb vadak széttépett tetemei mellett, csurom véresen.
A hold telt, a hold fogyott, és ő ismét magához tért, csupaszon és véresen, ahogy szokott. Csakhogy most nem nyúl, róka vagy őz teteme feküdt mellette, hanem szeretett huga nézte őt üveges tekintettel. Feltépett nyakára már rászáradt a vér. Zokogva emelte karjába a hugát, átkozott minden istent és létezőt, de leginkább saját magát. Amikor is lábak csusszanását hallotta meg nem is olyan távolról…

Gitta kedves lány volt, szófogadó és takaros, szülei szeme fénye. Nem úgy, mint öccse aki folyton valami bosszúságot okozott, hol a verekedésben megtépett ruhájával, hol elcsatangolásaival. De Gitta szerette az öccsét, olykor titokban varrta meg a nadrág feslését, vagy füllentette, hogy hallotta reggel öccsét elmenni. Ám a kamaszkor a fiúnál is változásokat hozott, sokkal agresszívabb lett, és az ételek amiket evett! Először azt hitte beteg, vagy szellem szállta meg öccsét, ám hamarost kiderült, rosszabb, mintha rémálom vált volna valóra, az öccse vérfarkassá vátozott minden teliholdkor. Mikor ez kiderült, a lelkére kötötte, sose menjen telihold idején az erdőbe.
Gitta így is tett éveken keresztül, csak az ablakban állva várta vissza mindig testvérét. Ám egyszer, pont mikor legerősebben fénylett a hold, és a kutyák is egész éjjel vonítottak idegenek jöttek a városba, azt mondták nagy vadra vadásznak, nagyra és különlegesre, aminek érzik a szagát. Azokban a napokban több család is siratta titokban elvesztett fiait lányait. Testvéreket és szülőket, kikről kiderült, átváltoznak a hold alatt, átváltoznak valamivé ami rémületet kelt ember és állat szívében egyaránt.
Gitta pedig a tilalom ellenére is útra kelt, hogy öccsét valamiképpen figyelmeztesse. Nem tudta mit keres, csak hogy fel fogja ismerni. A nevét kiabálta, mikor zörrent a bozót és előjött egy farkas, hatalmas volt és izmos, de az öccse kék szemei néztek rá vissza az acsargó pofa fülül. Gitta karját nyújtotta, hogy átölelje, szeld szavakkal nyugtatgatta. Ám a farkas morrant egyet, és erős fogai a lány nyakán csattantak. A halk sikoly nem vert viszhangot a fák között.

A falu vezetője volt, büszke erős fiára, és takaros leányára, kinek kezéért már kilincseltek nála a kérők. A fiúból vadász lesz, ha serken a bajsza, hisz már most havonta örvendezteti őket valami jófajta pecsenyének valóval.
Az idegenek érkeztére hamar a kocsmába sietett, hol folyó bor és habzó ser mellett a valóság veszélyesebbnek, a tettek hősiesebbnek tűntek. Természetes volt, hogy csatlakozik a rémvadászokhoz, több más férfival a falubeliek közül. Ki gondolta volna, hogy vagy fél tucat vérfarkas él itt a környéken? Élt, pontosabban. Azt sajnálta csak, hogy fia kimarad ebből a vadászatból. Pedig lenne mit mesélnie majd az unokáknak. De egy még hátra volt, állították, sietni kellett, be a legsűrűbb erdőbe. A vadászok érezték a szagot, ő pedig erőst megfeszítette a húrt.

Ahogy kiléptek a tisztásra borzalmas kép tárult a szeme elé: egyszem leányát egy vérben úszó démon készült felfalni. Eleresztette hát a veszőt, de célt tévesztett. Vagy tán nem is volt szíve annak a fattyúnak. Sosem tudta meg. Ember ilyen gyorsan nem mozdulhat, élő nem ugrik ekkorát…

Csak azt látta a férfi kibukkan a fák közül, s máris vállába mart a vessző. Nem gondolkodott, az éjszaka még benne volt, a fájdalom erőt adott neki. Túl későn eszmélt mikor belenézett az arcba, addigra roppant a nyakcsigolya, és az apja rongybabaként omlott a lábai elé. Nem élte túl a találkozást egy se a vadászok közül.

Senki nem feszegette a történetét másnap mikor apjának és húgának tetemét a vállán hozta, a könnyei igaziak voltak. Senki sem csodálkozott, hogy a veszteség után nem kívánt a falu élére állni, s fura szokásaira is inkább csak sajnálkozva összenéztek a városka lakói.

Utózönge: Aztán egy télen úgy tűnt a folyót valami hordalék eltorlaszolta, s hiába próbálták megtisztítani, ismét hordalékot hozott a víz az este. A fiú tudta, ha nem tesz valamit a tragédia megismétlődik emberöltőnként majd. Összeszedte hát a párat aki hozzá hasonló volt, és kemény kézzel figyelte tetteiket. Együtt vadászhattak csak titokban és aki a szabályt megszegte saját kezével tépte fel a torkát. Aztán jöttek mások is, és csatlakoztak. Csak arra kellett figyelnie, hogy ne legyenek túl sokan, és a poshadó víz szaga mindig távol tartsa az idegeneket. Ez a történet kering Tammarh első Alfájáról.

A Fehér Nővérek legendája

Beszélik, annak idején több helyen is felütötte a fejét a pestis járvány. A betegség nem kímélte sem az emberek, sem a tündék településeit, és ha úgy tűnt, elvonult, máshol újra elkezdtek megbetegedni a partlakók. Az erős szervezetű orkok, yauták vagy markhorok nem szenvedtek annyit a járványtól, de a Fehér Nővérek legendáját közülük is ismerik néhányan.
A járvány sokakkal végzett, falvakat tüntetett el, és csak jelöletlen sírhalmokat hagyott maga után. Ekkoriban sok gyógyító járta a környéket, de a legtitokzatosabb közülük az a három pestisdoktor volt, akik mindig együtt jelentek meg, és minden hónapban csupán egy napon, a telihold éjszakáját megelőző napon látták őket felbukkanni. Könnyű volt megismerni őket, mert mindig hófehér csuklyát, hófehér talárt, hófehér maszkot, hófehér kesztyűket viseltek, és bár a járvány sújtotta vidékeket járták, soha egyetlen csepp vér vagy kosz sem szennyezte a ruházatukat. Senki sem látta őket a maszk vagy a fehér orvosi öltözék nélkül, és maszkjaik szemrései úgy verték vissza a fényt, hogy még azok mögé sem látott be egyetlen beteg vagy egészséges partlakó sem. Ha valahol felbukkantak, rettegés és remény övezte őket, mert különös dolgok történtek a közelükben. Persze meglehet, hogy csak a láztól, fájdalomtól és félelemtől ködös elmék szülték a róluk szőtt elbeszéléseket, ám több helyről is szálltak fel róluk legendák, egymástól függetlenül, ezért, bár meglehet, hogy a mesék nagy része ködös képzelgés, valami valóság alapjuk akadhat.
Azt mesélik, akihez hozzáért a három fehér orvos egyike, napokon belül felgyógyult, de ha egészséges embert érintettek meg, az hamarosan megbetegedett és meghalt. Mondják, hogy keveset beszéltek, és mindig csak suttogva. Női hangjuk volt, és nővérként szólították egymást, sosem jártak külön, mindig csak együtt. Ha kérdezték őket, jó tanácsokat adtak, vagy homályos jóslatokat mondtak, amik azonban mindig valóra váltak, még ha kevesen voltak is, akik értelmezni tudták őket.
Amiben minden történet egyetért, az az, hogy mikor lement a nap, a három nő eltűnt, és akik figyeltek, láthattak három hófehér farkast elrohanni a környező erdőkben. Sokan csak a farkasokat látták a fák közt, és később tudták csak meg, hogy korábban látták az orvosokat valamelyik közeli településen. Az összefüggés elég egyértelmű volt, és a partlakók hamar összekötötték a fehér vadászokat a nővérekkel.
Amióta a pestis járvány elvonult, sem a három fehér farkast, sem a doktorokat nem látta senki. De azóta is fehér farkast látni több népnél is nagyon nagy szerencsét, vagy épp balszerencsét jelent.

A folyómenti pár

Két falu fekszik a Kékark két partján egymással szemben. Rév köti össze őket és családok közti harag választja el őket. Pedig az ember azt hinné a folyó, de nem! Az igazi távolságot a két falu legtehetősebb családjai ékelték be az emberek közé. Hosszú, nemzedékek óta fennálló torzsalkodás tartotta távol az embereket többségét attól, hogy a másik partra keljék. Kit a saját magának tekintett ellenszenv, kit pedig a haragvó családoktól való függőség és félelem tartott távol attól, hogy a túlsó oldal partlakóival érintkezzék, hiszen a réven titokban átmenni nem igen lehetett, mindig volt aki látta. Csak a jött-ment lakók, helyi gyökér nélküliek és az idegenek használták a révet, tartották fenn a minimális kereskedelmi kapcsolatot a két falu között.
Az egyik falu inkább a halászatból és állattenyésztésből élt, a szembe fekvő pedig a favágásból, annak úsztatásából, illetve a gyógynövényekből, gombákból. Azonban, mikor a halászfalu vezetője kénytelen máshonnan már nem tudott megfelelő anyagot szerezni a majd száz éves mólók lecseréléséhez, kénytelen volt átmenni tárgyalni a szembe partra, az ottani gazdával. Vitte magával a fiát is, aki már szép szál dalia volt, hogy tanulja, hogyan kell beszélni az "ilyenekkel".
A küldöttség hosszas és heves tárgyalásait azonban a fogadó falu tanácstermében más is szemmel követte, nem csak a férfiak. A vezető lánya is arra sertepertélt, be-be lesett és tekintete meg is akadt a fiatalúron. Mit meg akadt, össze is találkozott amazéval! A szerelem nyomban hatalmába is kerítette, megdobbantotta mindkettő szívét.
A sikertelen első tárgyalást, megállapodást újabbak követték és a fiatalok valahol mindig találtak indokot, hogy ott legyenek. Már kezdtek beszélni, pletykálni a népek, így szülei mindkettőnek határozottan tiltotta, bármiféle képp' érintkezzenek, üzenjenek a másiknak. Azonban az érzelmek tengere messzire tudja sodorni az óvatlanokat. Eleinte leveleket küldözgettek egymásnak, megbízottakon, semleges partlakók segedelmével a fiatalok. Mikor ez sem volt már elég, találkozót szerveztek az éj leple alatt, ám a a fiúnak maga az apja állta útját éjjel a révnél várakozva.
Eztán a fiatalok levelei is nehezebben találtak egymásra, ám azért elérték olykor olykor egymást. Hogy szerelmük beteljesülhessen, a lány az erdőben lakó boszorkányt kereste fel segítségért. Ő pedig bűbájt javasolt. Váltsanak alakot! Öltsék fel közönséges, vadon élő állatok formáját és többé senki nem állhatja útjukat. Mikor a lány a mikéntről kezdte faggatni, a boszorkány azt mondta azt bízza csak rá. Ő majd elmegy a legényhez, s átváltoztatja, majd mint befogott állatot áthozatja a folyón. Hogy a lány is megléphessen szülei elől, addigra átváltoztatja őt is és megtanítja neki, hogy használja új alakját.
A lány mindenbe beleegyezett és a bűbájos utasításai szerint járt el. Megírta kedvesének titkos üzenetben a tervet, ő maga pedig alávetette magát a boszorkány hatalmának. Egy hét múltán már fürge farkas bundájában köszönthette kedvesét az erdő szélén, a lemenő nap fényénél. Beszélik néha még látni is egy farkas párt, ami közösen vonyítja a holdat a környező erdőségekben. Hogy igaz-e? Ki tudja!

A monstrum eredete

Régóta tartott már a háború. A jégorkok hősiesen harcoltak, de egyik csapatuk a másik után szenvedett vereséget. Számos erős harcosuk veszett oda, vagy nyomorodott meg, de az őket sújtó csapásoknak még közel sem volt vége.
Az egyik csatában eltűnt egyik híre hősük is, Nargoth. Utoljára halálos sebtől látták összeroskadni, a nemes tündék kutyái, a vadorkok pedig vadul törtek előre. A jégork csapat végül megálíltotta őket, de csak kevesen élték túl a csatát. A holtakkal viszont még ekkor sem törődhettek: vissza kellett térniük a törzshöz. Az a hír járta, a nemes tündék, hogy megtörjék a jégorkokat, a törzsek falvaira, az otthonmaradt gyermekekre és öregekre fognak lecsapni.
Nargoth emlékezett a halálára. A hősöknek kijáró túlvilágtól azonban megfosztotta egy szörnyeteg. Elragadta a lelkét, mielőtt átléphetett volna a világokat elválasztó leplen, majd béklyóba verte varázsjelekkel, és egy óriásira növesztett medve testbe zárta. Harcolt ellene, a nemestünde varázstudó minden tudására szükség volt, hogy ne törjön ki, de végül a mágia legyűrte az akaratát.
A hír igaz volt. A nemes tünde parancsnok pedig odaadta a teremtményét a vadorkok főnökének, hogy azt küldje majd a falu népe ellen. Mikor odaértek, Nargoth, a medve testében, engedelmesen meg is indult az övéi felé.
A maroknyi jégork harcos elkeseredetten küzdött. Későn érkeztek, aki járni tudott, vagy egy kis porontyot magával vinni, már előre küldték az erdőbe egy vezetővel, hogy bújjanak el, de a vadorkok megérkeztek, mielőtt mind utánuk mehettek volna. Látták a medvét, és tudták, ez elől nincs hova bújni, mindenkit meg fog találni.
A vadork parancsnok a katonái élén állt, biztos volt a győzelemben. Arcán kegyetlen mosoly látszott, ahogy a harcot figyelte. A katonáit hátraintette, hiszen mi ez a pár jégork ennek az óriási teremtményének?
Pár szívdobbanás volt csak, és a harcosok majd fele a földön feküdt, haldokolva. Ütötték a szörnyet, ahol érték, de az túl gyors volt, túl erős. Mígnem egy fiatal ork harcos, Nargoth fia, mielőtt a karmok feltépték volna a mellkasát, véletlenül eltalált egy rúnát a medve homlokán.
Nargoth pedig üvöltve tört át a mágikus béklyó maradványain az elméjében, és dühöngve fordult a valódi szörnyeteg ellen.
A vadork parancsnokot meglepte a támadás, nem is hitte el, amit lát. Egyre növekvő rettenettel ismételte a nemes tündéktől hallott parancsszavakat, de a monstrum meg sem torpant, darabokra tépte, vér és belek borítottak mindent.
A harcosok végül leterítették a monstrumot, és Nargoth lelke végre távozhatott. A megmaradt katonák vezér híján, sok halottal, a sebeiket nyalogatva kotródtak el. Fél tucat harcos sem maradt a jégork törzsből, ők hamarosan az erdők mélyére vonultak a megmaradt falubeliekkel. Most ők is a nagy erődben élnek, és mesélik Nargoth történetét.

A remete átka

Rég nem láttam erre farkas falkát. Jó ideje kerülik már a Tahloarn környékét már nemzedékek óta. Nem szívlelik a partlakók közelségét. És bár csábítóak számukra a jószágok, amiket kinn tartunk a legelőkön és a karámokban, a túl kevés a biztonságot nyújtó erdő, túl sok a puszta és nem utolsó sorban a vigyázó szempár a pásztorbotok és parittyák kíséretében. Hogy akkor mégis hogy lehet, hogy felemlegetik az ivóban a vészt, mikor pár éve farkasok tizedelték a nyájat? Méghozzá rettenetes mód, mintha többet lennének farkasoknál, majd nyom nélkül eltűntek... Gyere barátom, húzd ide a lócát a kandalló mellé és elmesélem.
Az öreg Tradich házát biztos láttad, ahogy jöttél be a nagykapun. A fő út és a második kereszt utca sarkán. Lerobbant kis két szintes sarokház. Látszik, hogy már senki nem lakja, de még sincs gazdája. Senki nem akar vele foglalkozni. Félnek az átoktól, ami az ott lakó családot sújtotta! No, de ne rohanjak ennyire előre...
Tradich úr egyike volt városunk szorgos, ám kevésbé sokra vágyó kereskedőinek. Mármint sokra ugyan vágyhatott, de hát az ideje javát és pénzét nagyrészt felemésztette kicsiny családja. Már amennyiben kicsinynek lehet titulálni hat igazi égedelem kölköt. Mind fiú ráadásnak! Azt mondják igazi rosszcsontok voltak. Bár egymást közt is sokat vitáztak, az környező utcákat mégis csapatosan együtt járták, s egyik vitte a másikat mindig a galibába. Ha véletlen felkerült egy vödör a résre nyitott ajtó tetejére, vagy valami eltűnt, hogy máshol felbukkanjon, netán megrepedt egy ablaktábla a környéken, szinte biztosra vehető volt, hogy Tradich úr srácai voltak.
Mikor már kezdtek a fiúk korosodni, serdülni, páruk már a fiatal férfi kort is elérni, apjuk egyre többször vitte magával őket, egyszerre akár többet is, üzleti útjaira, hogy tanulják a mesterséget. Így esett, hogy egy erdei karaván szálláson összefutottak egy remetével. Amaz felkeltette a fiók érdeklődését, akiknek még ekkor sem nőtt be a fejük lágya és ugyanúgy bandáztak, keverték a bajt, ha kedvük úgy kívánta. Az ivóban a csapos ugyan intette őket, hogy vigyázzanak a vén kótyagossal, mert az fura és nem jó dolgok letéteményese, őrzője, s barlangjából is csak akkor jön le a dombságból, ha valami épp nagyon hiányzik neki. Többnyire persze az a valami a söntés mögül kerülhet elő, mosolyodott el egy pillanatra, de intelmét ugyancsak fenntartotta. Több se kellett az ifjaknak, mikor később apjuk nyugovóra tért, a remete pedig dülöngélve indult útnak az éjsötét erdőben, utána eredt a három fiú, hogy meglessék hova megy, mit rejt. Megzabolázatlan srácok, kik nem félnek semmitől és legyen is bármily félelmetes az éjszakai erdő, ők aztán nem fognak betojni és megfutamodni egy kis kaland elől.
Botorkálva, néha orra esve az egyre mélyebb és sötétebb erdőben, de nagy nehezen követték a remetét, és látták is, amint eltűnik egy kopár domboldal egy nagyobb sziklája mögött. Hiába a bátor, fiatal szív, a lombozatból kilépve a csillagok fénye, világossága, azért ha egymásnak nem is vallották be, csak meg meg rezzent a térdük, ahogy a barlang bejárat felé kanyarodtak. A sötét mintha sütött volna kifelé a barlangból. Szája mellett különös jelek voltak karcolva a kőbe, s az éjszaka mint holmi függöny ereszkedett a bejáratba. Az legidősebb fiú merészkedett be először, hisz ő neki lett volna a legkevesebb bátorsága gyávának mutatnia magát a többiek előtt. Majd mivel a többiek hiába szólongatták, pár szívdobbanás múlva a másik kettő is követte irányát át az éjleplen. Odabent a vén remete állt velük szemben. Előtte térdelt bátyjuk, arccal a bejárat felé, nyakán az őrült keze. Nem is kéz volt az, hanem valami szőrös, fekete mancs!
   - Veinoorgeh hozott benneteket szerény palotámban. És csak az ő áldásával távozhattok innen! - vicsorogta, hiányos mosollyal feléjük.
A legidősebbik hólyagja is elengedett félelmében, ahogy érezte a karmokat a nyakán, amint átszúrják bőrét, kicsit megemelve az állát. Saját fejét hirtelen félrebillentette a bolond, mintha hallgatózna, majd csak ennyit mondott:
   - Ahogy óhajtod nagyúr.
   - BÚÚÚ!
-ordított rá a három fiúra, majd kacagva elfordult.
Amazok, miután félelmükben összerezzentek, a nagyobbik össze is esett, először azt sem tudták mi történik, moccanni sem mertek. Majd összenéztek, hogy a vén bolondos háttal van, s mint a szélvész száguldottak kifelé az éjszakába, hanyatt s homlok menekülve keresztül az erdőn. Apjuknak nem mondtak semmi, de az út hátralévő részében meglepően fegyelmezetten viselkedtek.
A bajok már, az Vén Horog (pf!) ajándéka már itthon jöttek elő újra, mikor először mutatta teljes arcát a hold. Másnap reggel a város fal tövében fenevad tépte lómaradványokat találtak az őrök. Egyikük még esküdött is, hogy mintha valami nagy farkast látott volna. A nyomolvasó is csak annyit erősített meg, hogy a fogak lenyomata alapján valami ritka nagy farkas lehetett, de nem tudta megmondani merről jött. A karámok földje túl jól, túl régóta van már ledöngölődve.
A következő holdtölte már több áldozatot hozott. Harapás és tépés végzett több jószággal is a falon belül, egy belső karmánál. Több se kellett, vizsgálódott az őrség, a lakosság és a városvezetés megoldást követelt. Nem kellett sok, hogy valaki várfarkast kiáltson, a kérdés már csak az volt ki az? Melyik házban lehet az illető.
Az utolsó, legvéresebb holdtöltét, amit idestova már vagy évtizede nem tudta semmi felülmúlni, felkészült éjszakai őrjáratok várták. Vagy legalább is azt hitték felkészültek. De arra, hogy több, mint fél tucat acsarkodó bestia kerül elő a Tradich házból, arra semmi nem tudta felkészíteni őket!
A ház azóta üresen áll. Se híre, se hamva azóta a családnak. Bárhol is tértek magukhoz másnap, biztosan tudták, hogy nem térhetnek vissza. Többen tudni vélik, hogy távolabbról hallottak egy vándor koldus családról, ami vezekelve járja az utakat. Egy idősödő pár és hat fiú.

A Vadász

Napok óta követtem már a vad nyomát, ahogy hízott a hold úgy erősödött a szaga is. Tudtam, hogy közel vagyok hozzá, de féltem tőle, nem elég közel hogy még az átváltozás előtt végezzek vele.
Belebámultam a holdba, nagyjából 3-4 napom van még, ennyinek elégnek kell lennie.
Ledobtam a kivérzett, szétmarcangolt nyúl hulláját. Persze bármilyen állat lehetett volna, aki széttépi, róka, farkas, menyét, akár még hiúz is megfordul erre felé. Csakhogy egyik se csavarja ki a préda nyakát. Mégpedig mindig jobbról balra, ami balkezes támadóra utal, jó lesz figyelnem majd erre is.

Felvillant előttem a kép, az utolsó áldozata. Olyan fiatal volt még, az apjának egyszem lánya. Egyszerű kézműves akinek biztosan nem lett volna pénze felfogadni egy magam fajta vadászt. Csakhogy a leányra szemet vetett a földesúr fia is, aki szívéből szeretett, majd szívéből gyűlölt. Nehéz zacskónyi aranyra váltottam a gyűlöletét, már csak az alakváltó irhájára lesz szükségem. Nem ő lesz az első és nem is az utolsó, aki tompítja majd a nyúzókésem élét.
Sok év van mögöttem, megtanultam már, hogy az első éjszaka az ideális, amikor még nincs ereje teljében, de alakja már meghazudtol farkast is embert is.
Halkan zörgött a farkasfogból fűzött lánc a nyakamban, ennyit megengedhettem magamnak, hiszen még nem vadászom.
A békés séta eddig tartott nálam. Pont a szemem magasságában tépte meg valami a fa kérgét. Négy szabályos vonal egymás mellett! Ez a dög nem csak teliholdkor ölt alakot. Tudtam jó lesz megpihennem még alkonyat előtt, a sötét ugyan nem rejti el előlem a prédát, a hold fényében tisztán látok. Erő tekintetében viszont meg se közelítek egy valódi alakváltót, puszta kézzel semmi esélyem se lenne ellene.
A táborhelyem a szokásos, félülő helyzetbe elvackoltam magam, az íjpuska a kezem ügyébe készítve. Olyan 2-3 lépésre a vackomtól mindenfelé száraz avar, toboz, apró gallyak halma, csak így hunyhatom le a szemem, tudva felriadok a neszre, ha valaki közelít.
Eseménytelen éjszaka után a harmatos fűben indultam útnak, a szag tompult annyit, hogy biztos legyek benne, nem éjszakáztunk egymás közelében. Siettem, hogy tervem szerint holnap beérjem, és pár órányi távból követhessem. A vérszag volt az első figyelmeztetés, édes, túl édes, hogy nyúl vagy őz legyen. Ezeket a csapásokat azonban nem használta ember előttem még, a nyomaikat rögtön láttam volna.

Nem vettem észre mikor váltottam át futásra, csak mikor már szinte a szemem is csípte a szag, akkor torpantam meg. Persze, hogy nem használták a csapásokat, minek is tették volna amikor a folyó mentén széles ösvény vezetett a fűrészmalomig. Ostoba helyen volt, gyanítom engedélyt se kértek rá, s ami történt majd isteni büntetésnek fogják tekinteni a papok, amikor rátalálnak. Én tudtam, hogy ehhez semmilyen istennek nem lehet köze, ez a gonosz műve, mit embernek nem neveznék, s állatnak se jó szándékkal.
Egy család lehetett, talán még a megrendelő, aki fát hozott, nem kutakodtam túl alaposan, nem akarok nyomot hagyni magam után. Mind ott feküdtek, kiterítve a rágcsálók és madarak kedvének. Mindnek eltörték a nyakát, jobbról balra.
Viszont így már tudtam, fél napnyi előnye sincs a prédámnak, ha Sirrah is úgy akarja két éjszaka múlva már nyúzhatok. Addig viszont még… addig még ott a falu. Biztos vagyok benne, hogy napi járóföldön belül van. Nincs szándékomban hagyni, hogy még több áldozata legyen.

A folyóban lábaltam egész nap, estére el is gémberedett a lábam, de már a terv is megvolt mit tegyek. Bölcsnek semmiképpen nem neveztem volna, de némi kockázatot vállalnom kellett. Annyira egyenesen ment, mintha valami vagy valaki zsinóron húzta volna magához, ami nem biztos, hogy nem fedi a valóságot.
Így viszont elé tudtam kerülni, még az átváltozás holdja előtt. A zsákom, ruháim elrejtettem jól, ide visszatalálok könnyedén. Csak a késem és az íjpuskámat vettem magamhoz. Reméltem nem téved erre valami leányzó, habár épp az élete miatt jobban kéne aggódnia, mit az erkölcséért.
Már csak várnom kellett, az pedig nem új dolog számomra. Kényelmesen belehemperegtem az avarba, hagytam hogy a föld szaga átitassa a pórusaimat. Ha a kockában lenne ilyen szerencsém! Csak pár lépésre attól bukkant ki ahol számítottam, ész nélkül lépett a hurokba, hogy a rángatózó őzgidát széttéphesse. A veszőm akkor szállt el amikor felüvöltött. A vinnyogás nyüszögéssé csendesült, majd úgy tűnt mintha a fák is abbahagyták volna a susogást pár szívdobbanásnyi időre. Szinte csalódott voltam, hogy ilyen könnyen ment. Gyorsan végezni akartam a nyúzással, hogy az irhát elrejthessem.

Az őz teteme ott volt ahol hagytam, és bár alapból nem eszek dögöt, most kivételt tettem. Érzem ahogy csontjaim burjánzásnak indulnak, és hallom visszavonyít nekem egy ismeretlen falka.
Még hogy farkasok közt örök a szövetség. Ilyet is csak az ostoba emberek találhatnak ki. Bármikor eladom a fajtám irháját egy marék aranyért.

Vérfarkasok eredete

A markhorok közt több elképzelés is van a vérfarkasok eredetére.
Az egyik szerint Verithal teremtményei. Egyszerre farkasok és markhorok, vadászok és szörnyek, különleges erejükkel megmenthetik, vagy akár elpusztíthatják a családot, ahol születtek. Teliholdkor változnak át, éjszaka, amikor fény és sötét egyszerre van jelen. Ha így van, senki sem tudja, miért alkotta meg őket.
Akad, aki szerint egy régi isten átka és áldása egyszerre, ki oly régen élt, hogy nevét már elfedte a feledés. Aki megkapja, egész életében küzdenie kell vele, de cserébe majdnem elpusztíthatatlan, és sokkal erősebb mint bármi.
Mások szerint csak egy a természet vagy a teremtő istenek alkotásai közül, egy majdnem tökéletes ragadozó, akit egy értelemmel bíró partlakó testébe zártak.
Persze mióta világ a világ, és a partlakók ismerik az isteneket, mindig is őket látták minden mögött. De olykor egy halandó is változtathat a világ folyásán, ahogy ez a történet elregéli.
Élt valaha egy ifjú varázstudó, a nevére már nagyapáink nagyapái idejében sem emlékeztek, akinek mint oly sok markhornak, akadtak állati társai. Egyikük egy farkas volt. Az ifjú nagyon sok időt töltött társával, a sátrak közt már azt a szóbeszédet hordta a szél, tán jobban is szereti, mint ifjú asszonyát. Pedig a lány gyönyörű volt, csillogó szőre, dús fekete haja, és erős karja, duzzadó izmai sok más markhor ifjú szívét megdobogtatták.
Volt egy a kérők közül, aki sosem tudta megbocsátani, hogy más asszonya lett, és gyűlölte az ifjú varázslót. Ördögi tervet forralt hát, ha már a másik elvette, amit ő akart magának, elveszi hát tőle, amit még annál is jobban szeret.
A terve majdnem sikerrel is járt. Megmérgezte a farkast, aki utolsó erejével az ifjú varázslóhoz vánszorgott. Az ifjú próbálta megmenteni, de mindhiába, a farkas mellette halt meg. De a kötődése olyan erős volt, hogy a farkas szellemének egy szikrája vele maradt.
A gyilkos az öreg családfő egyetlen fia volt, így kérték az ifjút, bocsássa meg, ami történt.
Hét nap telt el, ő sírt ásott, és siratta hűséges társát. Hét éjszaka telt el, míg a Hold meg nem telt. Hét nap és hét éjjel táplálta dühét a gyilkos ellen.
A telihold éjjelére aztán a szikrából láng lett, ami egészen elborította elméjét, és felemésztette markhor testét, valami más állt ott, a hideg holdfény alatt. Szőrrel borított testen csillant a fény, és a vörös szemek, az alkarnyi agyarak halált és pusztítást ígértek.
Ment és vadászott, a gyilkos futott előle, harcolt vele, de nem győzhetett, a szörny erősebb és gyorsabb volt mindennél. A vért még fel sem itta a szomjas föld, amikorra visszatért a sátrak közé. Sok test feküdt már a feltépett bőrök és kötelek közt, mire végül az örjöngő szörnyet megölték. De nem azelőtt, hogy végzett volna a családfővel.
Az évszakok múltak, és az ifjú varázsló özvegy asszonyának leánya született. A farkas szellemének szikrájával a vérében. De ez már egy másik történet.

Vérfarkasok völgye

Sok mese szól eldugott helyekről, ahol vérfarkasok élnek, távol a világtól, biztonságban a vadászoktól, anélkül, hogy bárkire veszélyt jelentenének. Eldugott fennsíkok, völgyek, ahova a hírük miatt senki sem merészkedik, ahol teliholdkor hátborzongató üvöltések egész kórusa harsan fel, amit véres vadászat követ.
Ahogy vannak mesék gyógymódokról, amik rendszerint veszélyesek, fájdalmasak, és nehéz rátalálni azokra, akik képesek végrehajtani, de aki végigcsinálja őket, örökre megszabadul az átoktól.
De van egy hely azoknak is, akik nem elég erősek hogy a gyógyírt keressék és túléljék, de elrémíti őket a gyilkolás is, még ha nem is emlékeznek rá. Egy hely, ahol élhetnek, és amit soha el nem hagyhatnak.
Senki nem tudja pontosan, mikor és ki volt az első, aki odatévedt, és ahány történet, annyi magyarázat, miért nem változnak át a vérfarkasok ezen a helyen. Ahogy abban sem tudnak megegyezni, hol is lelhet rá a kétségbeesett kutató.
Talán a völgyet körülvevő hegyek, ezüsttel vannak tele? Talán a kürtő, amely alig engedi be a Nap sugarát is, nem hogy a Holdét? Vagy egy ősi varázs, melyet rég elfelejtett népek nagyjai vagy istenek bocsátottak e helyre? Senki sem tudja.
De abban minden mese megegyezik, hogy kétszer senki sem mehet be a barlangba, mely a völgyhöz vezet. Hiába is keresik, nem találják meg újra. De elsőre is csak az találhatja meg, aki keresi, vagy akinek szüksége lehet rá. Talán ez is a mágia része, de talán a barlang akárhol megnyílhat, mert a völgy maga nem is ebben a világban létezik.
Aki belép a völgybe, annak döntenie kell. Ottmarad, hátrahagyva egész addigi életét, vagy elmegy, de akkor soha többé nem térhet vissza. Hogy milyen az élet a völgyben, arról csak azok mesélhetnének, akik ott maradtak. Vagy talán a gyermekeik.
Olykor felbukkanak fiatal férfiak és nők, akik azt állítják, ott születtek a völgyben. Némelyikük mesél is róla, másokról csak a gyanakvó népek terjesztik, hogy onnan jöhettek, míg megint mások legyintenek, és meghívják őket egy italra, a jó történetért.



Család

Ezt a mesét hallhatod annyi féle képpen, ahány Család él a birodalomban. A főhőse pedig általában a család nevét viseli, és jól van ez így. Ugyanis az összes barna ember egy nemzettségből származik, kiknek tagjai együtt keltek át a sivatagon egykoron.
De látod, már megint előre rohanok a történetben, mint a pipa füstje. Kezdem az elején, a leges legelején.

Annyit biztosan tudsz te is, hogy a sivatagból származnak, és teveháton lovagolnak? És azt tudod, mi a sivatag?
- Sok homok? Hát képzeld, el, hogy ha Bajfölde helyén csak homok lenne, és még azon is túl. Az a sivatag. De ne úgy képzeld el, mint azt a kis homoksávot a folyó kanyarulatában, nem sima az, és nem is egyszínű sárga. Vörös, fehér, barnának száz árnyalata, hogy az őszi erdő se vetekszik vele, még fekete homok hegyek is vannak arra felé. Bizony hegyek, mert a szél folyton mozgó, vándorló hegyekké hordja a homokot, hogy csak a csillagok alapján tájékozódhat az ember. Talán ezért van, hogy a Barna emberek oly szívesen merülnek el a csillagok tanulmányozásában. Tartják, hogy ők hozták erre a földre az asztrológia tudományát, amikor. no de már megint elkalandoztam.

Persze nem élhet meg senki ember fia a homokon, víz nélkül, élelem nélkül, még a mágusok se soká bírnák, ott pedig nem értettek a mágia tudományához. Kétled? Pedig így volt, biza.
Oázisokban éltek, aprócska falusi erdőkben ahol a víz feljött a homok fölé. A háborúságok is másképpen zajlottak, mint mifelénk, hiszen pár napnyi járásra voltak ezek az oázisok egymástól. Hát inkább nem perlekedtek, hanem igyekeztek jóban lenni egymással, de leginkább maradtak a saját helyükön.
Tudni való, hogy a törzsek mindegyike az egyik csillagképet tekintette vezetőjének, istenének. Volt egy törzs, aminek eredeti neve a múlt homályába vész, az bizonyos viszont, hogy imáikat a Főnixhez intézték, s minden holdfordulón tűzzel áldoztak neki. Egyre hangosabban és panaszosabban, mert a kis oázis fái pusztultak napról napra, s reájuk így háború vagy éhínség várt.
Egy ilyen éjszaka után úgy tetszett a hamvadó tűz parazsa kap erőre, felfénylett a hajnal. Nem a tűz kereste a pusztítás útját, hanem a Főnix volt, aki testet öltött a földön. Szót intézett a vénekhez, de még a legkisebb gyermek is halotta és értette a szavát. Megjósolta, hogy ezen a helyen pusztulás vár a nemzettségre, ám van egy hely ahol az erdők akkorák, mint a sivatag, ezen a helyen az emberek - kiknek a bőre sápadt, mint a hold, hajuk, mint a porhomok olyan színű,- híján vannak a csillagok ismeretének, de még a házaik is olyan csálék, mint a kisgyerekek viskója, Örömmel fogják fogadni a Főnix nemzettség tagjait, s tudásukért cserébe beavatják őket a mágia ismeretébe.

A vének pedig rögvest készülődést sürgettek, s égi jelet kerestek a legjobb napra, amikor elinduljanak. Ám nehezen jutottak egyességre, s három telihold is eltelt, még mindig a batyukon ültek az emberek. S eljött a nap a Főnix csillagai mind ragyogtak a hajnalcsillag közelében, s az egyik fiatal legény szólt emígy: Álmot láttam, a Főnix hívott magával, szárnyalt az égen, szállt csak szállt mindig amerre a nap kel, s így vezetett engem egy olyan kúthoz, aminek akkora vo9lt a vizet, mint ez az oázis.

A vének legyintettek, mesebeszéd, hát alig serken a bajsza, hogy tudhatna ő többet náluk a csillagok állásáról, álmodott csak talán.

De voltak sokan, akik hittek a szavának és útnak indultak következő este, követve a Főnixet az égen minden éjszaka. Nappalra pedig feszített vásznak alatt húzták meg magukat.
Hosszú ideje mentek, kétszer is kerekre hízott a hold, s volt, aki megbánta, hogy elindult. Azokról, akik visszafordultak nem szól ez a mese. Ám akik kitartottak, azok a harmadik holdtölte után olyan hegyhez értek, amit a szél nem bonthat meg, s mire nagy nehezen átkeltek a sziklákon, csoda tárult a szemük elé: Egy akkora kút, amekkora a fél oázis, mellette pedig, fű, bokrok, gyümölcstől roskadó fák. Amit láttak te tónak nevezed, a barna embereknek azonban akkor nem volt rá szavuk, s sok dologra, nem ami neked oly természetes.
Beteljesedett a Főnix jóslata, a kezdeti bizalmatlanság után örömmel fogadták a nemzettséget, s tudásukat a csillagokról. Amíg a barna emberek az asztrológiára tanították a fehér embereket, addig a fehérek a mágia használatára azt, aki elég bátor volt közülük, hogy magából adjon a tudásért.
Azóta eltelt az emberöltőkből is egy tucat, és a barna emberek ugyanúgy lakói e földnek, mint a fehérek, a vörösek, kékek. Csak ne a nemes tündéket kérd erről, bár ha jól meggondolom. ha összehoz a sorsod eggyel inkább ne is zargasd a kérdéseiddel, ha fontos az a barna fürtös fejed.

Sok mindent megtanultak az itteni népek, hogy mérjék a téglát egyformára, hogy a ház fala erősen álljon, hogy húzzanak magas boltíveket ahol a szekér is befér, és még számtalan dolgot. Amit neked is meg kéne tanulnod, nem csak öregapádat hallgatni az esti tűznél.


A Gyémánt csillag eredete

Élt valamikor régen egy kereskedő, ki napvitorlásán messze híres portékáival járta a világ tájait. Történt egyszer, hogy egy púpos öregember jött az árukat nézegetni, és megakadt a szeme egy ónix amuletten.
   - Nagyon tetszik nekem ez az ékszer – szólt az öregember – elviszem.
   - Hát fizetni tudsz-e? – méregette a kereskedő gyanúsan a vént.
   - Pénzem az nincsen – felelt amaz – de van nálam egy térkép. Ez elvezet a barna emberek rejtett kincseihez. Magam mennék megkeresni, de nincsen hajóm, s magam is vén vagyok már az ilyen kalandokhoz. Ezt a pergament odaadom neked az ónix amulettért. De siess, mielőtt más leli meg a rejtekhelyet.
A kereskedő nem nagyon hitt az öregembernek, de mivel megsajnálta, elvette tőle a térképet az ékszerért cserébe, majd útra kelt.
A hajó lassan úszott az ég kékjén, szél se rebbent, a következő állomás pedig még messze volt, így a kereskedő unalmában mégis megnézte a térképet. Talán érdemes lenne szerencsét próbálnia. Ez a gondolat annyira megtetszett neki, hogy meg is fordította rögtön a napvitorlást, és elindult a megjelölt hely felé.
Kevéssel napnyugta előtt egy kietlen, sziklás puszta széléhez érkezett. Mivel a napvitorlás nem működött az éj sötétjében, úgy döntött, hogy letáborozik, s megvárja itt a reggelt. Ám ekkor felcsendültek fejében az öregember szavai: „siess, mielőtt más leli meg a rejtekhelyet”. – Én bizony megszerzem magamnak azt a kincset – gondolta, s a napvitorlás már repült is a nap utolsó sugaraival a puszta felett. A távolban végül megpillantott egy halvány csillogást, leszállt hát oda. Egy tiszta vizű tavacska volt az, s mikor közelebb ment, csodálkozva nézte, hogy a tavacska medre csupa drágakővel van kirakva. Nagyon megörült a kereskedő, mivel még ő sem látott ennyi gazdagságot egyszerre. Felpakolta őket a napvitorlására egytől egyig, ám az éj már leszállt, és a hajó mozdulatlan maradt.
Ekkor jöttek az éjszaka teremtményei. Megérezték az ember jelenlétét, s megörültek prédájuknak. Szörnyű fogaikkal vicsorogva közeledtek. A kereskedő látta, hogy elmenekülni nem tud, mivel a bestiák egészen körbevették, a napvitorlás pedig nem működött. Ekkor gondolt egyet, és elkezdte szórni a drágaköveket a rémségek felé, azok meg csak nézték a nagy csillogást, s mindet maguknak akarták. Összemarakodtak, s nem érdekelte már őket a kereskedő, aki megbújva egy szikla mögött kivárta a reggelt. A teremtmények ekkorra eltűntek, a kereskedő pedig megmenekült. Még utoljára lenézett a tavacska medrébe, s ekkor pillantotta meg a kincsek legszebbikét, egy hatalmas gyémántot. A kereskedőnek eszébe jutott, micsoda bajba keveredett, ezért megfogta a drágakövet, s egy nagy hajítással feldobta az égre, miközben ezt mondta:
   - Gyémántok legszebbike, te legyél az első csillag, mely feljön az égen napnyugtakor, és fényeddel jelezd az összes napvitorlásnak, hogy ideje nyugovóra térni!
Azóta nevezik az utazó kereskedők ezt a csillagot, az este hírnökét Gyémántnak.

Mernara pörölye

Mernara kagr Menerth dah Malochról, a híres hősről bizonyára hallottatok már. Családunk egyik legnagyobb harcosa volt felnőtt élete javában, ám ez a történet most az öregkorából való, mikor fegyvert tartó keze már meggyöngült. Ahogy az az élet rendje, ekkor végképp hazatért, vigyázni és tanítani az ifjakat, kiknek apja és anyja talán épp messze járt, hogy öregbítsék családuk nevét. Bölcs asszonyként egy pillanatig sem próbált harcolni az idővel és a szokással, ezt is éppúgy népének hasznos szolgálatnak tekintette, mint mindent korábban.
Jó pár év telt el így, számos még járni alig tudó kölyökből nevelt ígéretes ifjú harcost, vagy éppen mesterembert, mígnem egyszer nagy háború jött, és a felnőttek zöme el kellett hagyja a falut. Az otthon maradt néhány harcos igyekeztek nem kelteni nagy feltűnést, az öregekkel, betegekkel, az otthon maradt mesteremberekkel és a gyermekekkel rejtettebb helyekre, egy erdő mélyére, barlangokba vonultak.
Nem is találta meg őket az ellenség, de talán mert a csillagok rosszul álltak, vagy az istenek fordítottak hátat nekik, de véletlenül rájuk lelt egy rablóbanda, abból fajtából, akik elkerülték a harcokat, hogy az elesetteket és elnéptelenedett falvakat fosztogassák. Az őrök túl későn vették észre, mi történik, a gazemberek pedig sokan voltak, így a néhány harcosból is tán a harmaduk elesett, még a komolyabb harc előtt. Mindenki, aki fegyvert bírt talpon volt ekkora, a gyerekekre vigyázó öregebb asszonyok éppúgy, mint az árhoz szokott bőrművesek, vagy a nagyobb gyermekek.
Mindenki azzal harcolt, amit épp talált, Mernara a maga baltáját a legjobb tanítványának adta, tudva hogy az ifjú többre megy vele, mint ő, meggyengült izmaival, és az élete is fontosabb, mint az a pár év, amit talán ő még megélne. Neki magának végül egy az előző vacsorából ottmaradt óriási combcsont lett a fegyvere.
Tre-Manoch, a hadisten nevét szólította, akit egész életében követett. Az életét ajánlotta a törzs ifjaiért, és félelem nélkül vetette magát a harcba.
Akik látták még a dédunokájuknak is ámulattal meséltek arról később, ami történt. Mernara kezében a csont kékesen derengeni kezdett, a szárát repedésnek tűnő vonalak hálózták be, amik még élesebb fénnyel izzottak. Az ellenség közül néhányan már ettől megtorpantak, ám egyikük sem menekülhetett Mernara pörölye elől. Mint a szélvihar, csapott le rájuk, gyorsabban, mint bárki partlakó mozoghatna a maga erejéből, és akit fegyvere elért, holtan esett össze. A többiek szinte fel sem emelhették a fegyvereiket, a rablók már valamennyien holtan feküdtek a földön körülöttük.
A hős pedig ott állt a holtak felett, élve, és legalább olyan ámulattal, mint mások körülötte. Még aznap este nagy ünnepségget tartottak, áldozatokkal hódolva Tre-Manochnak.
Mernara majd két tucat tavaszt látott még ezután, és ezt az időt Tre-Manochnak szentelte. Papja sosem lett, de őt szolgálta, megtanult mindent, majd hírét vitte a világban, és mesélte csodás tetteit az övéinek.
A pörölye pedig azóta is a család becses ereklyéje. Fénye a harc után kialudt, a csont pedig fekete színű lett, a különös repedések megmaradtak. Azt mondják, a megfelelő kézben, szükség idején, újra életre kel majd, hogy megvédje a törzset.

A mindentudó könyv

Élt egyszer egy léhűtő legény, aki annyira semmirekellő volt, hogy a szülei igencsak búslakodtak miatta. Egy nap jócskán dél után lehetett már, mikor a fiú szendergéséből a gyomra korgására ébredt fel. Mivel az otthonáig elmenni rest volt, belopózott a vén kuruzsló kamrájába, hátha akadna ott valami fogára való. Élelmet nem talált, csak egy régi könyvet az egyik polcon. Elkezdett hát tovább kutatni, egyre éhesebben, de a kamra üres volt.
   - Vén kuruzsló, hát semmid sincs, amit megehetnék, csak egy ócska, poros könyvet tartasz ebben a kamrában? Hol van hát a friss kenyered, szalonnád? – csattant fel a legény, majd dühében a könyvet a falhoz vágta, s az kinyílt. A fiú belenézett, s meglepetten látta, hogy a könyv azt írja: „terítsd a vásznat az asztalra, s lesz élelmed”. A legény így is tett, s csodálkozva látta, hogy az asztalon egyszer csak friss kenyér és szalonna jelenik meg.
    - Te vén varázsló, micsoda könyv ez? – mondta, s miután jól belakmározott, elindult hazafelé, s magával vitte a könyvet.
Útközben azon tűnődött, hogyan tudná megtréfálni a szomszédját, aki a múltkor olyan csúnyán lóvá tette, feltette hát a kérdést:
    - Te könyv, hogyan tudnám visszaadni komámnak a kölcsönt? – s a könyv egyszeriben megadta a választ.
Ment is vígan a legény, és olyan tréfát kerekített, hogy utána még sokáig azt beszélte az egész környék. A fiú nem nyugodott. Egyre csak a könyvet kérdezgette:
   - Te könyv, mondd meg nekem, hogyan lehet egyszeriben tengernyi kincsem?
   - Te könyv, palotát akarok, hogyan szerezhetem meg?
   - Te könyv, merre van a vidék legszebb lánya?
S amit csak a könyv megmondott, az úgy is volt.
Egy szép napon aztán, mikor a legény éppen a kincsei közepette, palotája ligetében sétált, karján a vidék legszebb lányával, az történt, hogy hirtelen nagy vihar kerekedett, egy hatalmas faág tört le a magas nyárfáról, és estében az ifjút agyonzúzta.
Ezután a fiút annak rendje és módja szerint Namadaar ítélőszéke elé vezették. Leborult a hatalmas trónus lábánál, majd kétségbeesésében ekképpen siránkozott:
    - Nagy isten, hogyan lehetséges az, hogy egy ember, akinek birtokában volt a mindentudó könyv, ily csúf halált haljon?
Namadaar ekkor úgy elkezdett kacagni, hogy az összes hegyes foga kilátszott, majd így válaszolt:
   - Ember, ha ezt a kérdést előbb teszed fel, a könyv bizonyosan megadta volna rá a választ.

Nyárifűz Faelar legendája

Tudjuk, hogy a vándor tündék élete az utazás, a változás, erdők-mezők bejárása, felfedezése és csodálása körül forog. A nomád életmódnak vannak nagyon gyakorlatias előnyei, mint például az állatoknak mindig újabb, szebb és jobb legelőket találni, a kézműveseknek mindig újabb, különlegesebb alapanyagok forrásaira lelni: agyagot a fazekasoknak, fafajtákat a faragóknak, íjkészítőknek, különféle vadakat, amelyekre a vadászok leshetnek, kikészíthetik a bőrüket, bundájukat, és növényeket, amelyekből ruhákat szőhetünk, vagy festhetünk. Akik pedig a főzés tudományában jeleskednek, mindezeket felhasználják, hogy ételt biztosítsanak a klánnak.
A természet ad nekünk otthont, ételt, életet, mindent… mi pedig ezért tiszteljük, és csak annyit veszünk el, amennyire szükségünk van.
A vándorlásban pedig épp ez a legjobb: felfedezhetjük, megismerhetjük minden oldalát, megtalálhatjuk a legszebb csodáit és élhetünk velük, ám mielőtt kimerítenénk a forrásokat, mielőtt az állatok földig rágnák a legelőket, mielőtt túl sok fát kellene kivágnunk egy erdőből, mielőtt leszednénk annyi növényt, és levadásznánk annyi vadat, hogy ez fenyegesse a túlélésüket azon a vidéken, tovább állunk. Nem használjuk ki a természetet, nem hajtjuk az igánkba.
Ám ez nem mindig volt így.
Így van… a vándor tündék nem mindig rótták az utakat, nem mindig vándoroltak a világ járt és járatlan ösvényein. Egy helyen laktunk, épületekben, együtt most már távolra került testvéreinkkel, akik mára földrészeket hajtottak az igájukba. Ponyvák alatt laktunk, mikor ők kényelmes sátrakban, jurtákban laktunk, mikor ők vályogházakban, s mikor mi elkezdtünk agyagból házat építeni, ők fából készült otthonokba költöztek. Amint mi leraktuk a rönköket az otthonainkhoz, ők kőből raktak épületeket, s mikor mi is így tettünk, ők kastélyokat, palotákat emeltek. Talán verseny volt ez, talán fejlődés, de mi sehogy sem voltunk jók benne. A városok szélére szorultunk, vagy kis falvakba költözünk, ahol sokkal keményebben kellett dolgoznunk, hogy megéljünk.
Egy ilyen kis faluban történt, hogy Nyárifűz Faelar megszületett. Azt mesélik, kisfiúnak is gyönyörű volt, elbűvölő, szemei zöldek, mint az erdő, a haja fényes és fekete, mint az éjszaka. Anyja meghalt, mikor még kicsit volt, mert nem volt elég pénzük orvosságra, mikor megbetegedett. Az apja favágóként dolgozott, és alig várta, hogy fia elég idős és erős legyen hozzá, hogy besegítsen neki a munkába. Ahogy azonban Faelar cseperedett, egyértelművé vált, hogy nem apja vállas testalkatát, hanem anyja karcsúságát örökölte. Minden évvel egyre csinosabb lett, az arcát mintha művészek faragták volna márványból, a mosolyától még a fák is kivirágoztak. Mindenkivel kedves volt, mindenkihez volt egy jó szava. Az apja mellett töltött kemény munka megerősítette, kérgessé tette, de csak a kezét, a lelkét nem. Nem szerette a munkát, nem szerette, hogy egyre másra vágják ki a gyönyörű fákat, és cipelik el őket a városba, hogy gazdag tündék faragott kerítéseket, díszes ajtókat készíttessenek belőlük. Némelyik fát megsiratta, mikor ki kellett dönteniük.
Még gyermekként felfedezett egy kis rejtekhelyet az erdőben, és onnantól kezdve mindig ott játszott, később pedig munka után ott pihente ki a fáradalmait. Egy kis tisztás volt, egy tisztavizű forrással, mohos kövek között, fűzesekkel körülölelve, akár egy szentély. Mikor még csak tucatnyi nyarat látott, egy kékszemű, ezüsthajú kislány is rátalált a helyre, s néha napján felbukkant arrafele és hozzá csapódott. Együtt játszódtak, kergetőztek, fröcskölték egymást. Amióta azonban nagyobb lett, és munkába állt, nem találta arrafele a lányt. Egyik nap Faelar nagyon bánatos volt, mert a kemény munka ellenére a faluban nagyon sokan éheztek, és sokan meg is betegedtek - aznap egy újabb asszony esett ágynak. A fiút nagyon bántotta tünde társai sanyarú sorsa. Felkereste kis szentélyét az erdőben, de most nem volt nyugta, nem tudott csendesen üldögélni a köveken, vagy hasra fekve együtt énekelni a forrás csobogó hangjával, mint máskor. Inkább elindult megnézni, merre folyik tovább a forrás vize. Sétált a kövek alatt átbúvó, avar közt kanyargó erecske mellett, amibe aztán itt-ott más források is becsatlakoztak, szélesedett, erősödött, és amikor már sebes folyású, cserfes patak lett belőle, Faelar egyszer csak megtorpant, mert ott állt előtte gyermekkori játszótársa, akiből gyönyörű leány lett. Magas volt, hófehér bőrű, haja ezüstszínű folyamként ömlött végig a vállain, különleges vágású kék szemei csak úgy ragyogtak. A fiú azonnal beleszeretett, és onnantól minden szabad percét ott töltötte a pataknál a lánnyal. A falusiak persze észrevették, hogy a csinos Faelar munka után szinte elhajítja a szerszámait, sokan megjegyezték azt is, mennyire kivirult. A fiú nem titkolta a szerelmét, ám a helyiek nem tudták, ki lehet a titokzatos lány, és akármikor magával vitt bárkit, hogy bemutassa, a lány nem jelent meg. Így aztán egy idő után úgy gondolták, megbolondulhatott, és kitalált magának egy társat, pedig hát nem lett volna rá szükség – a környék minden leánya utána ácsingózott.
Faelar végül megelégelte, hogy szíve választottja nem hajlandó megmutatni magát másoknak, és úgy döntött, úgy köti magához, hogy megkéri feleségül. Virágot tűzött a hajába, ahogy a hagyományok megkövetelik, és kérte, hogy legyen az övé, a leány azonban sírva fakadt. Ekkor beborult az ég és esni kezdett az eső, Faelar pedig szinte sóbálvánnyá dermedt a döbbenettől. A leány pedig elmondta neki, hogy azért nem mutatkozik mások előtt, és azért nem mehet hozzá feleségül, mert ő nem egy tünde leány, ahogy a fiú hitte. Ő egy istennő. A patak istennője. Már az első néhány alkalommal, mikor a fiú gyerekként megtalálta a forrását, érezte a szeretetét, hallgatta a hangját, látta az arcát, amely olyan csinos volt, és egy idő után úgy döntött, megmutatkozik előtte.
Faelar elkeseredett, amiért a leány nem lehet a felesége, de szerelme egy percig sem csökkent. Ugyanúgy ott várta a pataknál minden nap, a leány pedig vagy megjelent, vagy nem. Így ment ez sokáig.
Időközben a falu vezetője meghalt, és a falusiak új vezető után kellett nézzenek. Az addigi vezetőnek volt egy lánya, neki kellett volna örökölnie a posztot, de ő nem mert ilyen terhet venni magára, és mivel ő is szerelmes volt Faelarba, őt kérte fel, hogy legyen az új vezető. Bár a helyiek kicsit bolondnak tartották, mivel tisztességesen dolgozott és kedves volt mindenkivel, hát elfogadták.
Aztán egy idő után a patak istennője, ha meg is jelent Faelarnak, szomorú volt és kedvetlen, keveset mosolygott, a nap pedig már nem sütött rájuk olyan fényesen, és felhők lepték el az eget. Faelar megkérdezte, mi a baja, mire a leány elmondta, hogy ő nem egy ilyen apró patak, amilyennek a fiú őt látja, sok-sok mérföldet megtesz, folyóvá duzzad, bekanyarogja a fél világot, míg elér a tengerhez. Azonban nem rég – pár száz éve, ez nem hosszú idő egy istennőnek -, egy város épült mellé, a tengertől nem messze. Eddig nem volt vele semmi problémája, ám az utóbbi időben az ott élők rájöttek, hogyan húzhatnak hasznot őbelőle. Eleinte csak vízmalmokat építettek a vizében, és az istennő nem bánta – meghajtotta a kerekeiket, néha még kacagott is rajtuk, és a halandók megőrölték az erejével a lisztet, hogy legyen mit enniük. Aztán egyre több és több malmot építettek, és ő már beleunt a játékba, megduzzadt és elsodort párat közülük. A rövidéletűek azonban pillanatok alatt – néhány év, csak egy pillanat – újabbakat építettek, aztán árkokat ástak, és elvezették a vizét a földjeikre, majd gátat húztak fel, és elzárták őt a tengertől, hogy még jobban kihasználják az erejét. Újból megáradt, tört-zúzott, elsodort párat a halandók közül és megfojtotta őket dühében, de ők még többen jöttek és még több árkot ástak, hogy az erejét megcsapolják. Rájött, hogy tehetetlen ellenük, hiába istennő, hiába pusztít el kínzói közül akárhányat, újabbak jönnek, többen mint addig bármikor. Persze ez messze van a forrástól, Faelartól és a falucskájától, nagyon messze, s haragjának és őrjöngésének csak szikrái jutnak el ennyire fel, most mégis annyira kínozzák, hogy az a szikra is elég megfakítani a mosolyát.
Faelarnak több se kellett, megfogadta az istennőnek, hogy azonnal felkerekedik és lerombolja a malmokat és gátakat, betemeti az árkokat, és mindenkit megöl, aki kínozni meri az ő szerelmét. Az istennő csak mosolygott, mert kedves volt neki a szerelmes fiú hőzöngése, de tudta, hogy egyetlen halandó nem tud változtatni azon, amin ő sem tudott.
Faelar azonban komolyan gondolta. Néhány barátjának elmondta, hogy arra készül, szedi a sátorfáját, és elindul megmenteni az istennőt. Azok azonban, bár szerették őt, és elhitték neki az istennő létezését, megpróbálták lebeszélni, azt mondták neki, hogy egyedül semmire sem viszi, és hogy ő a falu vezetője, nem hagyhatja őket magukra. Faelar azonban nem nyughatott, tovább tervezgette, hogyan segítsen a szerelmén. Közben újabb kemény tél jött, és az éhezés miatt még többen legyengültek, megbetegedtek és meghaltak. Faelar kínlódott, ahogy ezt látta, mert szerette a falu összes lakóját, és minden kínjuk fájt neki, de szenvedett a szerelme hányattatásaitól is, és képtelen volt rá, hogy bármelyiket is cserbenhagyja.
Végül, mikor kitavaszodott, kiállt a falusiak elé, és azt kérte tőlük, hogy bízzanak benne. Látja a szenvedésüket, tudja, milyen kemény az életük, és megelégelte ezt. Elmondta nekik, hogy útnak indul, egy jobb életet, egy jobb helyet találni, és bár senkit nem kényszerít, hogy hagyja ott az otthonát és tartson vele, mindenkiről, aki vele tart, gondoskodni fog.
A falusiak közül sokan felháborodtak vagy megrettentek. Tudták, hogy vannak furcsa dolgai a vezetőjüknek, de ilyesmire nem számítottak. Sokan úgy gondolták, hadd menjen: majd kijelölnek új vezetőt. Néhányan azonban felálltak, és csatlakoztak Faelarhoz. Voltak, akik túlságosan kedvelték a fiút, vagy hűek voltak hozzá, mint vezetőhöz, vagy megbíztak benne. De voltak, akik azt mondták, nincs semmijük, amit hátrahagynának, és az éhezésnél, betegségnél bármi csak jobb lehet. Ahogy egyre másra álltak fel újabb és újabb csatlakozók, egyre többen jöttek rá, hogy igazuk van. Végül az egész falu úgy döntött: mennek. Nekiálltak a készülődésnek, összeszedtek, amit csak tudtak, és felkészültek rá, hogy mindent hátrahagyjanak. A környező falvakban észrevették a készülődést, és onnan is áradni kezdtek a népek. Hamarosan kész tömeg lett belőlük, és útnak indultak. Faelar a patak mentén vezette a tündéket, és szinte minden estét a patakparton töltött egyedül.
Eleinte könnyű dolguk volt, vittek magukkal ennivalót, sátrakat, de aztán ezek elfogytak, tönkrementek. Elkezdtek gyűjtögetni, vadászni, eszközöket készíteni. Faelar az istennőhöz fordult segítségért, ha valami baj történt, valaki megsérült, vagy nem találtak ennivalót, és ő segített nekik megtanulni, hogyan vehetnek el a természet adományaiból úgy, hogy ne ártsanak annak, és hogyan tegyenek el készleteket, hogy a tél ne viselje meg őket.
Ahogy haladtak, a patak lassan folyóvá duzzadt, az istennő pedig már nem leányként, hanem komoly, erős akaratú nőként jelent meg Faelarnak, szemeiben pedig egyre több düh szikrázott minden egyes találkozónál. Ahogy haladtak a torkolat felé, a folyó egyre bosszúsabban zúgott, haragosan tajtékzott, de Faelar népéből egy tündének sem ártott soha.
Éveken át vándoroltak, eleinte rengeteg nehézséggel küzdve, majd egyre erősebben és erősebben. Új szokásokat vettek fel, tanultak az új helyzetekből, és soha nem sírták vissza falvakat és városokat. Végül elérték a helyet, ahol a folyó istennőjét gátakkal és árkokkal elszakították a tengertől, és megdöbbentek a rengeteg masinán és szerkezeten, amikkel megcsapolták a folyó erejét és elszállították a vizét hatalmas földjeikre, amikkel a rengeteg ott élőt etették. Rájöttek viszont, hogy ezek a partlakók gyengék és elkényelmesedtek, mert hozzászoktak, hogy a természettől csapolt erőket használják a sajátjuk helyett. Ők azonban erősek voltak, mert a természettől csak keveset kértek, és a saját erejüket használták. Lerombolták a gátakat, beásták az árkokat és a béklyóiból kiszabadult folyó tombolva elkergette városiakat, ledöntötte csiricsáré épületeiket, majd visszatért a természetes útjára, s újból megbékélt. A tündék azonban rájöttek, hogy többé nem akarnak egy helyen élni, hanem vándorolni szeretnének, s egyre változni és erősödni, mint a folyó istennője, akinek létezését és Faelar igazát már mind elismerték. A férfi, bár szerelme az istennő iránt sosem csökkent, nem hagyhatta magára a népet, ami bízott benne, és, bár vissza-visszatért a folyóhoz, élete végéig új és biztonságos utakon vezette a vándor tündék népét.

Így lett Faelar az első ilkán, és a Nyárifűz klán az első a vándor tündék klánjai közt.

A pók

A Pók csillagjegy az egyik legrégebbi, már ha hinni lehet a barna emberek történeteinek. És ha valakik járatosak a csillagok állásában, akkor azok ők.
Ugyanakkor érdekesség, hogy feljegyzéseik szerint korábban nem tizenöt, hanem csak tizenkét csillagból állt az alakzat. Sok-sok évszázaddal, netán évezreddel ezelőtt a Pók konstellációja még inkább a látható égbolt peremén helyezkedett el, mint ahogyan valódi kis hálószövő finom fonalai a szoba sarkában. Nem úgy, mint ma: az ég magasabb szegmensében trónol és csak télen ereszkedik alább, hogy mikor ideje rendre eljő az évben, hatalma erősebb, benne kelljen fel a Nap a partlakók reggelein. Ahogy népek jöttek-mentek persze változtak a csillagok is. Korok szerint mindig másik lesz a dominánsabb, más csillagok ragyognak magasabban. A Pók csillagkép azonban más. A lénye, a mögötte lévő tudattalan entitás mindig is figyelt és amire megéhezett és elég közel került hálójához, azt belecsavarta, bekebelezte. Ilyen a Pók természete.
Egy letűnő korszak népei között voltak a kis erdei tündérkék. Apró, törékeny lények, hártyás szárnyakkal, teli életkedvvel, vidámsággal. Ők voltak az erdő gondozói, a fák és virágok ápolói. Környezetükben kiáradó energia jellemezte a dús növényzetet és szinte együtt lélegzett a területen az összes élő. Ők Riangelt tisztelték istenükként, akinek három csillaga csodás háromszöget alkotott magasabban az éjszakai égbolt magasán, közel a Pók elemi ellentétéhez, a Faunhoz.
Riangel egyféle termékenység isten volt. Gyökerei, hogy mely istencsaládhoz tartozott, honnan jött, mára már nagyobb rejtély és mint az, hogy neve hogyan maradhatott fenn titkos könyvtárak mélyén. Annyi bizonyos, hogy nem tekinthető az Ősi, azaz a Teremtő istenek közé valónak. Ha ott is volt a Teremtésnél, azt más arccal, más néven tette, más szférák energiáit közvetítve. Lehet az is, hogy ő volt az Üresség, a Nihil letéteményese, akinek energiái mint holmi libikóka billentek át a semmit szolgáló tisztogató erökből a burjánzásba. De ki tudja? Az elfeledett apró nép sámánjai már bizonyosan nem fognak róla mesélni, mivel a Pók közbenjárt, hogy megszerezhesse az élet összetartozásának, érzékelésének titkát és Riangel energiáival megtömhesse pókhasát.
Régen, midőn ritka mód a többi bolygó – melyekről csak az avatott csillagászok szoktak bolygóként értekezni – egy vonalba állt, s szférák között teljes hosszában átjárás nyílt az energiák számára, a Pók lassan, csendben leengedte fonalát az egekből, keresztül a teljes csillagövön és megfertőzte az apró nép egyik nagysámánjának elméjét, beférkőzve az elméjébe, mikor az a mennyek erejével kívánt eltelítkezni a tavaszi napforduló idején tartott rituálén. A szellemi fonal megtapadt. Innentől kezdve az a törzs elkezdte előnyben részesíteni az erdő nem véletlen háttérbe szorított növényeit. Gondoskodásuk inkább kedvezett a tüskés vastövis bokroknak, a mérges szömörcének, a nehezen megkülönböztethető mérges gombáknak. Apránként ezek a fajták elkezdtek teret hódítani és ez évről évre több feszültséget szült a többi törzsek, de még a többi akkori partlakó felé, mivel azok életét is keserítette, hogy az aprónép úgymond nem végzi rendesen a dolgát, a jó kertész szerepét.
Viszonylag rövid idő, pár év alatt a viszály komoly népi belviszállyá, háborúvá fokozódott, amely a tündérkéket a kihalás szélére sodorta. A szakadék perem pedig, mikor mindennél jobban szüksége lett volna a népnek az éltető, teremtő erőre, a fonál révén, mely addigra megvastagodott és egyre több elmében megtapadt észrevétlen, a Pók energiái szivárogtak le, egyre jobban betekerve a zsákmányok elméjét. Mikor eljött az idő, ő megrántotta bábjátékának zsinórjait és a még igaz hívők elméjén keresztül magához rántotta a Riangel szféráit, bekebelezte a három csillagot. Minthogy népe is gyengült és már az égi szférákból sem tudott erőt meríteni, Riangel eltávozott ebből a világból és őt hamarost követték hívei is. Az apró nép nyom nélkül eltűnt az erdőkből. A Pók pedig büszkén terpeszkedik ma is zsákmánya, a három csillag fölött és használja energiáit. Misztikusok beszélik, ezért is képes olyan finoman érzékelni az élők titkait, ezért olyan fogékony hálója az élet energiáinak apró rezdüléseire.


A városfal

Beszélik, a fal - ami körbeveszi Tammarh városát - sokkal több, mint amit a látszat mutat. Nem véletlen, hogy bár időről időre felállványozzák, állapota nem változik látványosan. A város igazi urai, ha úgy tetszik szürke eminenciásai kívánják így, mivel nem akarják hirtelen nagy felújítással vagyonukra, az általuk kezelt értékek piaci súlyára felhívni a figyelmet. Hogy akkor miért is kell négy-öt évente felállványozni és úgy csinálni mintha? Persze toldoznak rajta egy két foltot, esetleg néhány vasalással megerősítenek egy omladozó részt, de a lényeg - mint oly' sokszor - ezúttal is rejtve van az avatatlan szem előtt.
Állítólag ha jobban figyel a partlakó, a munkások között láthat olyan csoportokat, kiknek valahogy nem áll természetesen a melós ruha, nem passzol hozzájuk valahogy. A kezük sem tűnik munkához szokottan megviseltnek, a bőrük is túl ápolt. Állítólag ilyenkor nézik át a kőelmozdulások, omladozások, kisebb földrengések után, hogy a falba rejtett apróbb rajzolatok sértetlenek-e, illetve ha kell ekkor hozzák helyre őket, töltik fel ismét mágikus energiával. Azért kell a fal a belső város köré, hogy a város valódi urainak titkait megvédje. Állítólag távolról a különböző fürkésző varázslatok a falon túlra, bizonyos épületek vagy személyek esetén célt tévesztenek illetve sokkal nehezebben végrehajthatóak, csak homályos eredményt adnak.

A tünde tekercs

Létezik egy tekercs, amit egy Lendhanar Thala'west nevű tünde írt hosszú évszázadokkal ezelőtt, még a tengeren túl. Megjelenésre külseje, egy bőr amire a pergamen fel van varrva, ami feltekerve egyben a tokot is adja, csak egy átlagos, kopottas, régi tekercset sejtet. Belseje, a bőrlap belső felére rögzített pergamen azonban a valaha látott legfinomabb, legfehérebb felület mire tollal írtak. A tollvonások lendületesek, ugyanakkor kecsesek. A zöld tintát igazi kalligrafikus vethette a lapra. Kitekerve hozzávetőlegesen nem egész egy yard lehet.
Maga a mű a nemes tündék nyelvén íródott. Egy szomorú szerelmi költeményt tartalmaz, ám igazából olyan hihetetlen mély az érzelmi töltette, hogy tünde letenni nem tudja és érzelmein is képtelen uralkodni, a történet végére erőt vesz rajta a bánat és a sírás. Van ki közülük egyféle megvilágosodást és alázatot tanul a tekercsből, van amelyikük depresszióba merül. Csak kivételesen kevesek képesek a műremekkel megbirkózni, ezért a tekercs tiltólistás a birodalomban. Állítólag vagy fél évszázada eltűnt.